Agyaltam... nem kellett volna

Mint már említettem egy bejegyzéssel lejjebb, agyaltam. Vagyis töprengtem. És ez nagyon rossz hatással volt rám. A suli… A társaság még egy dolog, de térjünk csak át a tanulásra. Egyenlőre sikerült jól megúsznom a matekos szivatást, de azt hiszem ez nem sokáig fog menni. Az elmélettel ugyanis semmi bajom, de a műveletekkel már annál inkább. Így jár az, aki egy reálos suliba jelentkezik, humán beállítottsággal. Most jöttem rá arra, hogy lehet jobban jártam volna, ha az a bizonyos ismerősünk elintézi nekem a Radnótit. Vagy ha megyek egy kicsit gyengébb suliba, mondjuk a Berzébe. Sokkal jobban jártam volna. Eszembe jutott mi lenne velem, ha egy másik suliba mentem volna. Ha mondjuk felvesznek a Radnótiba el kell viselnem pár picsát, de lenne ott valaki, akivel igazán jól kijönnék. Lehet, hogy egy csomó értelmetlen tantárgyat tanulnék, amire nem lenne szükségem soha a büdös életbe, de jövőre nem kapnék emelt szintű matekórákat és nem égnék be akkorát a suliban. Nem kellene buszoznom és metróznom, hamar hazaérhetnék és nem érezném úgy, hogy már lassan többet vagyok Újpesten, mint itthon. Lennének barátaim. Lenne időm a táncra. Nem kéne minden egyes nap azon aggódnom mit szólnak hozzám a többiek, hova bújjak, hogy ne lássák milyen magányos vagyok és nem kéne attól rettegnem, hogy én vagyok a leghülyébb angolos az osztályban. Arról nem is beszélve, hogy nem kéne ilyen korán kelnem. Nem kellene már fél 6-kor kukorékolnom. Akár 7-kor is kelhetnék. Talán még élvezném is egy kicsit a sulit. Ha a Berzébe mentem volna, lehet nem kapnék ott szakmát és így át kellene mennem a Károlyiba, de csak 1 évre. Ott lenne valaki, akit ismerek. Már az is valami. Habár ott nem tudom milyen az élet, de lehet azzal is sokkal jobban jártam volna, mint ezzel. Miért nem tudom visszaforgatni az időt? Csak egy kicsit... Annyira belém égett mindaz, amit az egykori biosztanárom mondott: ,,Ha nem sikerül bejutnotok oda, abba az iskolába, ahová szerettetek volna, az örökre egy fájó seb marad.” Hát ez nagyon igaz. El se tudom mondani mennyire. És most annyira nem tudom, hogy mit csináljak. Ez engem tönkre tesz. Legtöbbször sírni tudnék. El se hiszem, hogy ez mind velem történik. El se hiszem, hogy egy közgázos suliban vagyok. Nem is érdekel a közgáz! Kit érdekel, hogy ebből kapok egy szakmai képesítést? Engem egyáltalán nem. Engem ez nem érdekel. Nem akarok ezzel foglalkozni. Nem tudom mi akarok lenni. Vagyis tudom, hogy a zene a mindenem és azzal akarok foglalkozni, de tudom, hogy ez lehetetlen. De az sokkal fájóbb, hogy mondhatni már meg van tervezve a jövőm. Ott van előttem a példa, akit követnem kéne, de nem akarom. Nem leszek olyan mint ő, én ezt nagyon jól tudom. Mert én nem ő vagyok. Én egy teljesen klönböző ember vagyok. Más beállítottságokkal, más tervekkel, vágyakkal és reményekkel. Attól félek már most sikeresen elcsesztem a jövőmet. És senkinek sem tudom kiönteni a szívemet. Most mihez kezdjek? 5 évig… 5 évet pazaroljak el az életemből, erre? Kérdem én mégegyszer: Most mihez kezdjek?