Suliról, rólam... felszakítom a sebet...

Mondtam, hogy tutira jövök még. Tőlem nem egyszerű szabadulni. :)) Megtanultam a matekot vagyis nem is kellett tanulnom, csak fel kellett elevenítenem, hogyan kell megcsinálni a függvényeket és ennyi. Remélem a dogám holnap jól sikerül, szorítsatok!!! A héten amúgy nem vár rám több megpróbáltatás remélhetőleg. Főleg, hogy túl vagyunk ezeken a félévi hajtásokon. Ha jobban belegondolok nem nagyon kellett hajtanom a jobbjegyekért, max. németből, de így is renegeteget tanultam. Nem tudom mikor kapjuk ki a félévit, de szeretnék minnél több 5-öst látni az ellenőrzőmben, mert ha nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztem nagyon ki leszek akadva. :S Hajtottam, mint az igás ló, nem aludtam, korábban keltem... rosszabb mint a 8. 1. féléve. És csak azért az 1. féléve, mert valahogy a felvételi után úgy leeresztettem mint a 3 hónapos luftballon. Annyira nem értettem mi a fenének tanuljak, ha már felvettek valahova, mégpedig oda ahová nem szerettem volna menni. Nem érdekelt, hogy 3 helyből 2-re felvettek, hogyha arra az 1-re nem, ahová menni akartam. Borzalmas időszak volt az... Amikor megtudtam, hogy hány pontom lett és már a hazafelé vezető úton úgy voltam vele, hogy én többet nem megyek haza... Azután, amikor otthon voltam pedig elhatároztam, hogy sehová nem megyek soha többé. Borzasztó volt, hogy mennyit hajtottam és güriztem és semmit sem értem el vele. Azután persze 2 hétig megállt a világ, olyan volt mintha csak lebegtem volna valahol tökre céltalanul. El se tutam képzelni a jövőmet a Radnótin kívül. De élt még bennem a remény. Mi van ha kapok egy vastag borítékot és benne lesz, hogy kedves 9. osztályos tanulónk! De ehelyett egy vékonyka levelet kaptam, amiben a helyhiányra hivatkozva utasítottak el. De ez annyira nem volt fájdalmas, mint amikor megtudtam hány pontom lett. Akkor 100.000 darabjára hullott a világ és ebben a világban az énem is. 2 héten keresztül használt papírzsepikkel aludtam, tele volt velük az ágyam. Amikor este becsuktam a szemem csak az lebegett a szemem előtt, hogy az álmomnak annyi. Borzalmas volt. Azután azt láttam lelki szemeim előtt, amikor a biosz-kémia tanárunk azt mondta, hogy ha nem oda vesznek fel, ahová szeretnénk menni az fájó seb marad örökre. Igaza volt. A mai napig fáj. Nagyon. Ezt pedig akkor csak fokozta, hogy a barátaim folyton kérdezgették hány pontom lett. A suliban jobban viseltem, de azon a napon, amikor megtudtam... Kinyomtam a telefont, nem kapcsoltam be a gépet, beestem az ágyba és csak bőgtem... egyszerűen nem akartam, hogy faggassanak. De nem hagytak békén és folyton kérdezősködtek. És ezzel forgatták bennem a kést. Persze nem akarták. Mint oly sokszor már egy mosollyal lepleztem a fájdalmamat. Nem tudtam elképzelni az életemet egy másik suliban. És most mégis itt vagyok. Rossz időszak volt a kezdés utáni. Az első hetet élveztem, szerettem. A sulit imádtam úgy, ahogy volt. Azután kezdtem érezni, hogy a dolgok mégsem olyanok, mint, ahogyan én látom. Így jött az újabb kín és gyötrődés. Újra sírtam. Reggelente azzal a tudattal ébredtem, hogy újra suli és nem akarok bemenni. Bárcsak vége lenne már a napnak. Amikor elaludtam pedig azt kívántam, ne legyen holnap. Egyre rosszabb volt, egyre magányosabbnak és kívülállóbbnak éreztem magamat. Ez borzalmas érzés. Ekkor elhatároztam, hogy jó. Ha barátaim nem is lesznek tanulni fogok. És tanultam. És most is tanulok és nem érdekel, ha kockának néznek emiatt. Viszont... Úgyérzem mostanában változnak a dolgok és mintha egy kicsit kezdeném levetkőzni a STOP! Ne akarj megtudni rólam semmit sem! köntöst. Reggelente már nem olyan rossz érzés ha bemegyek a suliba. Beszélgetek emberekkel és olykor jól is érzem magam. Nem megyek oda hozzájuk, ha tudom, hogy nemkívánatos személy vagyok, de nem is zárkózom el előlük. Nem vagyok a középpontban, nem játszom az agyamat nem mutatok mást magamból, mint aki vagyok. Úgy érzem talán év végére sikerül beilleszkednem. Jó lenne. De akkor sem ez lesz a fő célom. Hanem az, hogy év végén büszkén mutogathassam a bizonyítványomat a családomnak. Bár őszintén nem az ő elismerésükre vágyom, hanem arra, hogy egyszer az életben én legyek elégedett saját magammal.